Eszenyi Enikő: " A fiúknak persze könnyű..."

„András, ez most egyszerűen nem megy…” Próba után hívott vissza Eszenyi Enikő. Sorolta, mi tölti ki a következő napjait. Főpróbahét, bemutató két helyen, felújító próbák, közben igazgatja a Vígszínházat, és ott a Megasztár. Emellett valóban nem fér el a Nők Lapja. Aztán látom a bemutatón, valódi könnyek, igazi meztelenség, a nézőtéren a fél magyar színházi élet. Végül megbeszéljük a találkozót, választhatok, fotózás előtt egy óra a Művész kávéházban, vagy vasárnap este tíz után, amikor a próba véget ért. Ebből interjú már nem lesz, gondolom, legalábbis nem úgy, ahogy szeretnénk, nem baj, majd leírom, ami történt, hátha érdekes lesz és tanulságos. És az. Érdekes és tanulságos.

 – Szia, hát itt vagy? – köszön rám, az órámra nézek, nem késett egy percet sem. – Eszem valami sütit, nem kérsz?

Színésznők szoktak édességet enni? Azt képzeltem, ő is nyilván folyamatosan léböjtkúrán van, de nem. Gesztenyepüré. Végül is, miért ne? Karcsú, mint a nádszál.

– Te mindig így éltél? Ebben a rohanásban? Feszültségben?

– Két év után kezdek el újra játszani, ez most elég szélsőséges helyzet, folyamatosan gyakorolnom kell, ha fel akarom venni a fonalat. Ezért a darabért kidolgoztuk a lelkünket. Olyan a próba, hogy hetek óta naponta legalább három színésznőnek ki kell borulnia egy-egy jelenetben.

– Azok a színpadon igazi könnyek?

– Miért, milyenek lehetnének?

– Van erre valami technika?

– A sírásra? Dehogy. Minden alkalommal olyan állapotba kell kerülnöd a színpadon. Az érzéseket rögzíteni kell, és amikor a darab odaér, odaérsz te is. Mint Pavlov kutyája.

Hirtelen, minden átmenet nélkül énekelni kezd. Kéményseprőt látok! Szerencsét találok! Ott van!

– Hol? – kérdem. Körülnézek a kávézó teraszáról. Valami egyenruhás jön, vagy efféle, ki tudja ezt manapság Budapest utcáin. Eszenyi viszont folytatja:

– Vakablakot keress!

– Minek?

– Tudod, csak akkor érvényes a kéményseprő, ha vakablakot látsz hozzá, vagy törött üveget, öreg nénit, repülő madarat, piros kocsit, ott egy piros kocsi, ez megvan! Ha ezt egyszerre mind látod, nagyon nagy szerencséd lesz! És fogd a gombod!

– Neked mi lenne most a nagy szerencse?

– Ha egész évben telt házzal játszanánk.

– Mióta a Megasztárban szerepelsz, érzékelsz a kollégáidon idegenkedést? Vagy irigységet?

– A kollégákon nem. Szüksége van erre a Vígnek is. Nekem tíz-tizenkét éves rajongóim vannak! Hol látnának, ha nem a Megasztárban? Kulturális műsorok nincsenek! Így meg talán bejönnek a Rómeó és Júliára is. Három címlapon vagyok egyszerre. Jár ez ma egy ötvenéves színésznőnek?

Biztos igaza van, de azért kicsit még nem hagyom magam.

– Különleges a helyzeted tévé nélkül is.

– Valóban, szerencsés vagyok. De én csak ebben élek. Nekem ez az életem.

Mintha csak meg akarná erősíteni, csörög a telefonja.Nem először, de ezt most felveszi.

– Jucikám! Szevasz! A premierrel kapcsolatban? Nem bírod a kettőt. Jól van, nem kell. Abszolút megértem, két előadás után nem tudsz egy harmadikat. Jó, köszönöm. Puszillak… –Kinyomja, sóhajt, elteszi a telefont. – Halász Jutka hívott, mert arrébb tetettem egy időpontot. Ő aznap két előadást játszik, és megkérdeztem, nem tud-e egy harmadikat is. Hát, én se tudnék. A premiert most át kell tenni egy másik napra, de megcsináljuk. Hol tartottunk?

Arra már én sem emlékszem, de azt tudom, mi érdekel.

– Úgy hallottam, három-négy órát készülődsz egy Megasztárra.

– Ez csak a férfiaknak csoda. Ha filmet forgatok, és nyolcra jön stáb, én akkor is hatra járok. Tudod, mennyit öltözöm egy nap? Elmesélem. Reggel elindulok otthonról, az egy. A színházban átöltözöm a próbához, kettő. A Mikve című előadásban már a huszadik percben meztelenül kell megmerítkeznem, úgyhogy az három. Van még benne két gyorsöltözés, az öt, a végén csuromvizes vagyok megint, az hat. Két próba van, tehát a végére tizenkettőnél tartok, ha este megyek valahova, akkor az még egy. A fiúknak persze könnyű. Felkapnak egy inget, egy zakót. Még a fáradtság is jól áll nekik.

– Mennyi idő töltesz boltokban? Sok ruhát veszel magadnak?

– Nem emlékszem, mikor vettem utoljára ruhát magamnak. Nincs idő. Most, amikor Koreában jártunk a színházzal, ott volt éjszakai piac. Előadás után lementünk éjjel kettőtől négyig. Tudod, mit vettem? Ginszenggyökeres arcpakolást, abban állítólag nagyon jók.

– Meg lehet mondani, mennyi időt töltesz a színházban?

– Tíz-tizenkét órát biztosan.

– Mennyi a szabad időd? Egy nap hány percet töltesz úgy, ahogy akkor éppen te akarod?

– Nincs ilyen. Talán ismered az érzést, felhív valaki, hogy találkozzunk. És hiába mondom, hogy öt perc sincs. Újrakezdem a litániát, próba tíztől kettőig, délután irodázom, este előadás, éjjel olvasok. Erre az emberek egy idő után megsértődnek. Utoljára a kozmetikusom kérdezte, mi hajt engem. Az, hogy jól meg legyen csinálva. Ez a lényeg. Legyen jól megcsinálva.

– És a saját életed? Azzal mi lesz?

– András, nekem nincs saját életem. Nem foglalkozom vele. Éppen most beszéltem a könyvelőmmel, mondtam neki, csináljon mindent jól, mert én foglalkozom egy nagy intézmény nagy pénzével, de a sajátommal egyáltalán nem.

Egyszer egy barátom, aki elhagyta a feleségét, megkérdezett, mit tegyen. Visszamenjen hozzá? Mondtam: az a kulcskérdés, hogy szereted-e. – Hogy szeretem-e? – töprengett el. – Nem – mondta végül. Az alapkérdéseket nem tesszük fel magunknak. Amíg ezen gondolkodom – másodpercek –, Enikő előhalássza táskájából a telefont, a következő állomást hívja, a fotóst, „mindjárt ott vagyok”, mondja kedvesen. Leteszi, rám néz, van még valami? – kérdi a tekintete.Elmondom az esetet a barátommal, majd megkérdezem, megéri-e így élni. Hogy miről mond le, és mit nyer mindezzel? Látszik, hogy érti, hogyisne értené, de ez most nem a megfelelő pillanat, elmélyülni itt, egy kávézó teraszán.

– Nézd, sok mindenről lemondok. Az fáj, hogy anyukámmal kevesebbet találkozom, mint szeretnék. De mindennap beszélünk, meg gyakran hoz nekem ebédet a színházba.

– Ételhordóban?

– Üvegben. Meg dobozokban. Folyton panaszkodik, hogy kifogyott a dobozból. De ne legyen már ilyen borús ez az interjú! Beszéljünk arról is, ami jó! Amiért megéri. Ez egy nagy színház, és meg kell tartanunk a közönségünket. És nem operettel! Egy generációt kell rászoktatni a színházra!

Látom, erről beszélne még szívesen. De majd máskor vagy másnak. Még benéz a cukrászdába, köréje gyűlnek, nézem, szép és nagyon kedves. Aztán kilép, távolról figyelem, összehúzza magán a kabátot, hűvös van, őszi délután, nem is késik sokat.

Nők Lapja,2010.10.27. Bárdos András